Talpig szénszálban, 19-es felniken

2013. október 14. | Az elektromos autó eddig azoknak szólt, akik rühellték a belsőégésű motorokat, és hajlandók voltak jó sok pénzt elkölteni arra, hogy ne a városban pufogjanak ki szénhidrogéneket.

Épp az Aldiból tartottunk vissza a szerkesztőségbe egy jól sikerült szerszámbeszerző-trip után. Egy Octavia Combiban ültünk, négyen. A Bogdáni útnál, a három benzinkútról elhíresült csomópontban kattogott balra az index, abban a sávban, ahol a legtöbbet kell várni. Azt hiszem, mind a négyen, akik abban a kocsiban ültünk érezhetően a magyar átlag fölött keresünk, ám az az Octavia tesztautó meghaladta volna bármelyikünk anyagi lehetőségeit.

Ezek után rettentő furcsán éreztük magunkat, amikor észrevettük mennyi és milyen drága BMW vesz körül bennünket a forgalomban. Szemből egy E60-as sorozatú 5-ös húzott el irdatlan sebességgel. Mellettünk egy háromliteres Z4-es várakozott, két sávval odébb egy kombi E60 M5 ácsorgott, még eggyel odébb, világos-metálkék, halszálkás öltönyben feszítve, húszküllős kerekeken egy 500 lóerős, E65-ös szériájú, brutál-Alpina B7 fenyegetett. És lámpaváltáskor, nini, egy vadiúj 5-ös kombi kanyarodott ki előttünk, elhúzva Békásmegyer irányába. Bár az autó ismeretében a végcél nyilván inkább Szentendre, még inkább Leányfalu, vagy Dunabogdány lehetett.

Realitás, vágyak, értelem és józanság ütközött abban a pillanatban, és nem látom be, hogy ilyen erők között hogyan nem őrlődne péppé egy olyan doboz, mint az az elektromos i3-as, amit a dániai Tannisby-ben vezettem, az Év Autója nagy tesztelésen. Megóvja a karboncella? De hiszen ez csak olcsó karbon, amit az amerikai SGL Carbontól vesznek, nem az a szupererős, ami a versenyautók kitinvázát alkotja.